utálod a zöld kis emberkéket? utálod, hogy folyton odajönnek? utálod, hogy szinte semmit sem látsz az igazi Kínából? akkor találd ki, hogy kimetrózol a társrendező városba, Foshanba, majd ott a városnézés után egyedül megtalálod a boxcsarnokot, mondván: ráérsz. megnyugtatlak, kelleni is fog az idő. már gyanús volt, hogy a neten is csak kínai nyelvű térképeket találtam, valamint az utolsó átszállásnál, Guangzhou külvárosában már nem volt zöld emberke. aha, hát most sok pénzt adtam volna értük. a városban voltak benti térképek, szintén csak kínaiul. nagyon-nagyon jól jött az, hogy sokat nézegettem otthon a térképet és sok karakterrel baráti viszonyban vagyok vagy most barátkozunk. voltam a Foshan Öregek Templomában meg még valahol, amiről dunsztom sincs, hogy mi lehet. legalább nem csap agyon a sok információ.
nem nagyon voltam feltűnő, így voltak páran, akik azért nem bámultak meg. mindkettejüket örökre a szívembe zártam.
mivel csak meki volt vagy helyi kaja, úgy döntöttem, büszke maradok és beülök egy helyi tápoldába, valamit csak hoznak, ami remélhetőleg már nem mozog. azért rábökve az egyik menüre teljesen vaktában elég Csernus-pozitív dolog. a végén kaptam egy valami furahúsos (nem ettem belőle, bizalomdermesztő volt, mint kis, kicsit lebomlott teknősök vagy nem is tudom) kókuszleves egy kókuszdióban. a leve nem volt rossz, abból ettem azért sokat. a főétel valami párolt zöldség, husi (ilyen csontos cupákok, Rumli imádta volna), egy itteni tükörtojás (egyszer megfordítják és valami mintában sütik, mind ugyanakkora és kerek) meg persze rizs. ettem valamennyit, de szégyenszemre bementem egy mekibe utána azért, mert ez nem volt elég. az itteni mcchicken valami egészen más, kicsit csípős, de feleannyiba kerül, mint otthon. a fagyi szerencsére ugyanolyan.
mint látható, bár tudom, hogy valszeg a tojástól van szapora életem, teszek rá, úgy döntöttem, hadd szokja a szervezetem, eszem a tojást két pofára, reggelire is sonkát ettem tojással, rá meg dinnyét. a kávéjuk ihatatlan. amúgy nem tudom, a dinnyének a közepét ők eszik-e meg, de hogy nem találkozni vele, az tuti. kevés magos kockák vannak és nem is olyan mézédesek, mint otthon a közepe, viszont kenyai tapasztalataim óta tudom, nem minden gyümölcs finom máshol, ott konkrétan vízízű volt még a banán is, csak az ananász volt olyan, mint otthon.
aztán elindultam, hogy kezdek tájékozódni a stadion felé. kezemben volt egy kínai térkép, egy céges, ami semmit sem ért, mert egy utcát sem nevezett meg, csak hogy van egy olyan a városban, hogy Foshan Lignan Pearl Gymnasium és az önbizalmam. mindegy, ez itt az igazi Kína, bakker, ennél igazibb nem lehet. egy büdös mukkot nem tud még a narancssárga felsős ázsia játékokos dolgozó sem (eggyel találkoztam, a végén ő feltett egy buszra és megmondta a sofőrnek, hol dobjon ki). aztán a stadionnál nem engedtek be, de összefutottam megint két indiai kollégával (broadcasting), akik szintén be akartak jutni, így a katonák elmagyarázták, hogy totál az épületegyüttes másik felén tudunk csak bejutni, így fogtak nekünk egy taxit. komoly 7 pengő volt az út (210 Ft), pedig mentünk eleget, megállapítottuk, hogy jó ötlet volt a taxi. most itt ülök bent és az van, amire számítottam, van WC, légkondi (32 fok volt a busz mutatója szerint), internet, szék, minden OK akkor is, ha most itt kell unatkoznom majdnem 1,5 órán át.
a városban láttam egy performance előadást is, valami színielőadásnak tűnt, majd kitettek egy kottát középre, ekkor még reménykedtem, hogy zenélni fognak. két nő jött be kézenfogva. halkan kezdtek kisomfordálni az emberek, majd amikor rákezdtek a nyekergésre, megértettem, miért: ha két nő bejön a színpad közepére és te mégis úgy döntesz, hogy maradsz, az az alapszabály, hogy minél közelebb ülj a kijárathoz. ennyi fals hangot, orrhangot, visítást szavakkal le se lehet írni, szerintem fél percig bírtam hősiesen, aztán néha megránduló testtel, behúzott nyakkal igyekeztem minél távolabbra kerülni. aztán volt ott egy valami harci-marci bemutató is, ott meg a zenekart láttam csak szinte, annyi kínai volt.
